2012.03.06.
Néha nem is gondolná az ember, milyen foglalkozások vannak: a 35 éves Susanne filmekhez készít narrációkat.
„Mindig nagyon türelmesen magyarázom, mi is a munkám, mert gyakran előfordul, hogy elsőre nem értik az emberek, miről van szó. Ezen persze nincs mit csodálkozni, mert a filmnarráció még viszonylag újdonságnak számít. 2002-ben hallottam róla először egy nemzetközi konferencián, de csak két éve kezdtem el alaposabban foglalkozni vele a fordítói és feliratozási munkám mellett. A filmnarráció lényegét úgy fogalmazhatnám meg, hogy ez nem más, mint tolmácsolás vak embereknek. Egy-egy színházi előadás, koncert, focimeccs alkalmával mindig elmeséljük a vak és gyengénlátó embereknek, hogy mi történik éppen. Ugyanez a helyzet a narrált film esetén is a moziban azzal a különbséggel, hogy ilyenkor egy hivatásos felolvasó, sok esetben egy színész közvetíti a történéseket, a közönség pedig fejhallgatón keresztül hallja a narrációt alámondó színészt.
Nem mindig lehetséges azonban a párbeszédek és háttérzajok alatt elmesélni az eseményeket, és sokszor a csöndnek, a szünetnek is jelentősége van a történet szempontjából. Így tehát a bevezetőben is törekedni kell minél több információ megosztására a közönséggel. A jó felkészülés elengedhetetlen. Természetesen maradnak olyan mozzanatok, amelyeket csak ott, az előadáson figyelhet meg az ember. Ilyen például a légkör, a közönség ráhangoltsága a darabra vagy Laura Lynn ruhája. Azon az előadáson nem a közönség soraiban ültem, hanem kicsit oldalt, hogy jó rálátásom legyen a történésekre. A vak és gyengénlátó vendégek a fejhallgatójukon keresztül hallhattak engem, egyébként ők is ott ültek a nézőtéren a közönség többi tagjával együtt.
Nagyon fontos a filmnarrálásnál, hogy a narrátor objektíven számoljon be a csak látható eseményekről. A semlegesség alapkövetelmény, különben elemzésbe bocsátkozik az ember arról, mi szép, mi nem az, és ezek a kategóriák mindig nagyon szubjektívek. Az időzítés és a lényegkiemelés is nagyon sokat számít. Meg kell találni azokat a szavakat, amelyek pontosan körülírják az eseményeket, így tehát idővel a narrátor szókincse biztosan fejlődik. Közhelyesen azt mondjuk, hogy egy kép többet mond a szavaknál, de valójában nem is kell olyan sok szó ahhoz, hogy valamit jól körülírjunk.”